Hosszú farok, avagy a webes (nyelv)újítások kora…
Suttyomban és folyamatosan zajlik körülöttünk világunk digitális (nyelv)megújítása. Létrejött, mert létre kellett, hogy jöjjön egy új nyelvezet a digitális tartalomfejlesztéshez, és ezzel szinte egy időben az új oktatási tartalmakhoz. Vagy ez több ennél? Új élet, új dimenziókban, új megoldásokkal, tartalmakkal és új szavakkal?
Több mint egymilliárd háromszáz millió Internet felhasználó, potenciális LLL tanuló éli mindennapjait a globális térben. Járjuk körbe azt, hogyan és miként zajlik értük a mindennapok tananyagainak és azok nyelvezetének átalakulása, vagy az alkalmazkodás segítése a megváltozott körülményekhez, hiszen valamennyiünk életében jelen van a „digitális evolúció”[1]. Van személyes felelőssége, feladata ebben a folyamatban a pedagógusoknak? Mi az, amit a 21. század nevelési céljainak elérése érdekében kiválasztunk a korszerű műveltségből és milyen módon tudjuk ezeknek a képességeknek, jártasságoknak és ismereteknek a rendszerét, vagyis az oktatási tartalmakat átadni, lefordítani a Z generáció tagjainak[2]?
A kérdés összetett, és több szinten kell megválaszolnunk. Ebben a bejegyzésben azonban csak egy szint elemzésére lesz lehetőségünk. Az biztos, hogy nem az 1772-es módon[3] és ütemben változnak iskoláink tananyagtartalmai és a létrehozásukhoz, megértésükhöz szükséges kódrendszerünk. Villámgyorsan beszivárgott az életünkbe az a sok szó, amely új technológiákat, innovációkat, gazdasági és társadalmi fogalmakat és az azok hátterében meghúzódó tartalmakat hivatottak az írott, vagy beszélt nyelv jelrendszerével kifejezni, megmagyarázni számunkra, beépíteni a napi gyakorlatunkba. Nem latinul, és nem is németül, mint korábban, hanem általában angolul, vagy ha szerencsés napunk van, magyarul „készen”kapjuk ezeket. Mit jelent az X generáció nagyszüleinek a like, blog, bootolás, tag, post, Facebook csoport, e- learning, twittelés, komment és még több tucat új kifejezés, vagy fogalom, amely napjainkban már folyamatosan átjárja a közbeszédet? Talán semmit, vagy nem sokat. De a fiataloknak ez alap. Csupán két klikk (ez sem egy 250 éves magyar szó, ugyebár?), és új értelmet nyerhet a „hosszú farok”, mint közgazdasági fogalom mindenkinek
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Hossz%C3%BA_farok). Hogy minek köszönhető mindez?
Új piacok, új ízlésformálók és új alkotói csoportok léptek a színre. A „majd én megmondom az egyetemes tutit” típusú tudásbirtoklás helyébe a tudáskánon közös alakítása, a tudás megosztása, a hozzászólás és a véleménynyilvánítás szabadsága lépett. A tempó elképesztő. Egy állandó van csupán, és ez a folyamatos változás. A tehetséges amatőröknek - akik a digitális írástudás barokkosan cizellált elemeivel, mint a digitális szöveg- kép- és hangcsinálás kreatív technikája is rendelkeznek - a saját otthonukban majdnem olyan eszközök állnak rendelkezésükre, hogy kifejezzék, megmutassák önmagukat, mint a profiknak az irodáikban. És ők általában szemtelenül fiatalok, mondom ezt én, kissé irigykedve. Miattuk változik a marketing, a terjesztési csatornák és jobb helyeken nő a társadalmi mobilitás. A digitálisan előállított és tárolt szövegek ma már egyáltalán nem lineárisak, hanem inkább organikusak, kényünk, kedvünk szerint alakíthatók, megoszthatók, szinte minden percben új, önálló értelmet kaphatnak, önálló életet élhetnek. Nagyszerűségük éppen abban áll, hogy tetszőlegesen változtathatók annak megfelelően, hogy milyen kontextusban kívánjuk felhasználni azokat.[5] Válasszuk és kombináljuk a kommunikáció új útjait a jól beváltakkal, amikor a diákokkal foglalkozunk[6](http://www.youtube.com/watch?v=5wx0GfbC0BA)!
Gondolkodtam, hogy analógiát keresve a klasszikus nyelvújítással én vajon napjainkban a neológusok (a változás mellett állók), vagy az ortológusok (a változásokat fenntartásokkal kezelők) táborához tartozom-e? Azt hiszem, inkább a változáspártiak embere vagyok. Mert nincs is igazi választásunk. Nekünk, tanároknak egyetlen járható utunk van, felhasználni mindazt, amit a mai kor technológiája nyújthat, adhat számunkra. Érdekes, értelmes és ellenőrzött tartalmakat szolgáltatni a felhasználónak, jelen esetben a diáknak és/vagy a szülőnek és rendre alkalmazni mindent, ami beépíthető, ami célravezető az oktatás sikeresebbé, fogyaszthatóbbá, hatékonyabbá tétele érdekében. Néhányan idegenkednek a számítógépek és mobil eszközök nyújtotta fejlődéstől, tanulási- tanítási lehetőségektől, mások szerint pedig az sem ördögtől való, hogy tanárként képesek vagyunk fejleszteni is ezt-azt ezekre a felületekre, vagy felhasználni általunk „gyártott” digitális tartalmakat az oktatáshoz.
Mindenki számára egyértelmű azonban, hogy megállíthatatlanul nyomul a digitalitás. Óriási pénz és profit mozgatja a kreátorokat, az üzleti szereplőket. Úgy érzem azonban, hogy gyakran túlmisztifikált a digitális tartalmak felett folytatott párbeszéd. A probléma talán az, hogy meg szeretnénk érteni a laikusnak teljesen érthetetlent, azt, hogy mi, hogyan működik ebben a szférában. Ez ma már szinte lehetetlen. Tálcán kapjuk a platformokat, hiszen nem fejlesztők vagyunk. A kérdés az, hogy hogyan és mire használjuk a készen kapott lehetőségeket? Hogy személytelen? Tegyük személyessé! Vigyük bele saját kreativitásunkat az eszközök (pl.: interaktív tábla) és az alkalmazások (pl.: videó-megosztás) felhasználásába. Nyerjünk időt, hogy beállítsuk a számunkra fontos hírek követését (RSS), használjuk ki az egy időben történő megosztások nyújtotta óriási könnyebbséget (pl.: prezentáció-megosztás (pl.: G. docs)). Egyet kellene kerülnünk, a félelmet és a zárkózottságot az említett fejlesztésektől. Ha egy tréninget tartunk, annak is már a legelején tisztázzuk a kölcsönös elvárásokat, vállalásokat és azokat rögzítjük. Majd a tréning lezárása előtt ellenőrizzük, hogy közös vállalásainkból mi minden teljesült. Miért ne tehetnénk ugyanezt digitális, virtuális környezetben, interaktív, bevonó tananyagok és eszközök alkalmazásával? Elfelejtjük, hogy könnyebb naplózni, statisztikákat gyártani, előrehaladást rögzíteni, ne adj Isten még mérni is?! Mutassunk példát a diákoknak valamennyi digitalitással kapcsolatos megnyilvánulásunkban. Olvassunk e-könyvet a szünetben - ha nem vagyunk éppen folyosóügyeletesek-, vagy tartsunk meg egy foglalkozást úgy, hogy személyes hozzáférést adunk a diákunknak egy prezentációnkhoz, egy felvett előadáshoz, vagy egy-egy cikkünkhöz és engedjük meg, hogy Ő döntse el mikor és hol nézi meg, jó esetben még kommenteli is azt. Ne féljünk a diáknak szabadságot adni, mert szinte biztos, hogy most is szabadabban mozog a digitális világban, mint mi magunk. Vezessük a diákot, hiszen az az alapvető feladatunk, és annál jobban nem szolgálhatjuk ezt a célt, mint hogy megmutatjuk, hol találja meg azt a műveltségelemet, amivel Ő jobban boldogulhat, teljesebb, ha úgy tetszik, jobb ember lehet.
Azonban a nyelvújítás 2.0 mellett soha nem lenne szabad megfeledkeznünk arról, hogy a modern technika és a „Google” segítségével, egy-két mozdulattal megtalálhatjuk, „kiguglizhatjuk” Barczafalvi Szabó Dávidot, és szeretett nyelvújító szavait is, amelyeket mindannyian oly gyakran használunk, mint például az olvasmány, a tanulmány, a társadalom, vagy az esernyő.
Remélem, az általam létrehozott tartalom egy web 2.0-ás környezetben önálló életre kelhet, fejlődhet. Reagáljatok, vitatkozzatok, vagy ha egyetértetek velem, erősítsetek meg egy-egy gondolatomban. Osszátok meg mindazt, ami felmerült bennetek mindazokkal, akiket érdemesnek és fogékonynak találtok erre. Legyetek nyitottak és kreatívak, hiszen már itt van a web 3.0[7] (http://www.youtube.com/watch?v=off08As3siM&feature=related ) is!
Források:
[1] ©Pöll József
[4] http://vimeo.com/3406207
[6] http://www.youtube.com/watch?v=5wx0GfbC0BA
[7] http://www.youtube.com/watch?v=off08As3siM&feature=related
Nagymamám, aki 1936-ban született és finoman szólva sem a digitális technológiák elhivatott rajongója, ma felhívott a mobilján, hogy boldogan elújságolja legújabb sikerélményét a kezében tartott modern kommunikációs eszközzel kapcsolatban. Csengő hangon mesélte: „Most meg kell dicsérd öreganyádat! Már meg tudom nézni a telefonomon, hogy mennyi pénzem van még rajta.” :D
VálaszTörlésLássuk be, számunkra ez nem egy túl bonyolult és ritka művelet, de egy 76 éves nagyikát kimondhatatlanul felvillanyozott. Számára ez óriási lépés, talán mi fel sem foghatjuk mekkora, hisz amikor a hordozható készülékek megjelentek Magyarországon, Ő már a nyugdíjas éveit taposta. Valahol Őt is eLLLkapta az egész életen át tartó tanulás szeLLLeője? (A vihar szóban nincs L betű. )
Nos, ez az egyik véglet. És itt van a másik, szintén egy személyes, kedves történetbe ágyazva. Óvónőként napi kapcsolatban vagyok a z és már az alfa generációval is. Tavaly, szeptemberben érkező kiscsoportos alig három éves csöpp leány ücsörgött az ölemben vigasztalódás céljából. Akkor még egy nyomógombos, öreg Nokia 3210-esem volt. Elég idejétmúlt tudom, de annál mutatósabb darab, mivel az elő-, és hátlapján az amerikai zászló díszelgett. Ezzel próbáltam feldobni a hangulatát és elterelni a figyelmét a szülők után érzett vágyódásról. Nézte is körülbelül 3, de lehet 4 másodpercig is, majd apró mutatóujjával végig húzta a kijelzőt. Tudtam mire „menne” ki a játék, fel akarta oldani a billentyűzárat és meg szerette volna alaposabban tekinteni ritka számba menő telefonom tartalmát. Mivel a kísérlete nem járt sikerrel kérdően rám tekintett. „Nyomd meg ezt a gombot!”- szóltam neki. De addigra már ki is pattant az ölelésemből és szaladt játszani a babakonyhába.
Ebből a sztoriból kitűnik, hogy ő bizony eme korszak gyermeke, a digitális gyermek. Gyorsan fejlődnek, gyorsan változnak, gyorsan gondolkodnak, gyorsan váltanak tevékenységet, gyorsan reagálnak és érdeklődési körük is ugyanilyen gyorsan vált egyikről a másikra.
A két rövidke történet két szereplője között hatalmas szakadék tátong. Akár a Grand Canyon. És a két partján ott állnak Ők. Egymásnak kiáltanak, de a távolságban elveszik az üzenet. Most minden kedves olvasó arra gondol, hogy melyik parthoz van közelebb? Kinek a táborát erősíti?
Akárhová is soroljuk magunkat, akárhová is húz a szívünk, nekünk, pedagógusoknak kutya kötelességünk segíteni diákjainkat, neveltjeinket legjobb tudásunk szerint felkészíteni a sikeres boldoguláshoz szükséges tulajdonságokkal, kompetenciákkal, habár még mi sem tudjuk mik lennének ezek. De azt tudjuk, hogy a változás nem áll meg és még csak nem is lassul.
Azt a bizonyos távolságot képesek vagyunk tudatosan csökkenteni, a partokat közelebb hozni egymáshoz, ha nyitunk a technika felé és munkánk eszközévé tesszük. Mert ezen a nyelven beszélnek a mai gyerekek.
Te akarsz velük beszélni, beszélgetni? Hallgassuk meg őket és hálásak lesznek érte!
Véleményem szerint szuper lett a „blogy” bejegyzésed, de ez a kommentemből egyértelműen látszik. Na de a Web 3.0? Az már tényleg a sátán műve. :D :D :D
Jó kérdés, hogy "mit" tanítsunk, az is jó kérdés, hogy "hogyan". Biztos, hogy az első megjegyzésben említett, 1936-ban született, ma 76 éves, nagymamának mást és másképp tanítottak. A "hogyan" lehetőségei akkor szűkebbek voltak, de a "mit" kiválasztásában bizonyára szempont volt, hogy 2012-ben, 76 évesen is eligazodjon a világban, egy olyan világban, melynek lehetőségeiről akkor fogalma senkinek sem lehetett. (A közlekedés fejlődése talán jósolható volt, már volt elektroncsöves rádió és kezdetleges képtovábbítás is, az abban az évben tartott berlini olimpia már egy kezdetleges televízió-szerű szerkezeten látható volt. De nem volt tranzisztor, nem volt lézer, nem volt integrált áramkör és persze a mai értelembe vett számítógép sem, melyek mindegyike a mindennapjainkban velünk élő, nélkülözhetetlennek érzett internetes "kultúránk" elengedhetetlen eleme és feltétele.) És a nagymamának tudtak olyat tanítani, hogy eligazodott a világban, még ha nincs is otthon a weben, de a telefonján le tudja kérdezni, hogy mennyi pénz van a számláján.
VálaszTörlésJocó bejegyzése lelkesen hangsúlyozza a tanítás eszközeinek, a "hogyannak" a körében tapasztalható, robbanásszerű kínálatbővülést és lelkesedésével messzemenőkig egyet lehet érteni. Valahol a középtájon még az ördögre is hivatkozik. Hadd kapaszkodjam bele ebbe a képbe, legyek az ördög ügyvédje. (Advocatus diaboli - igen régi latin kifejezés a római katolikus egyház történetéből, jóval Jocó által említett magyar nyelvújítás előttről, aminek jelentését, ha a fenti nagymama meg akarta tudni, lapozgathatott a lexikonban, ha volt neki odahaza. Ma a Wikipedia egy pillanat alatt mindent elmond róla.) A "hogyan" valóban fantasztikus új eszközei a korábbinál sokkal élesebben vetik fel a "mit" kérdését. Szentgyörgyi Albert - egyetlen olyan Nobel-díjasunk, aki idehaza érte el a díjjal elismert eredményeit - mondta, hogy "Az ember feje nem arra való, hogy belelapátoljuk a rengeteg adatot, szecskát, hanem elegendő, ha az ember tudja, hogy a szükséges információt hol lehet megtalálni a könyvtárakban." Érdemes persze tudatában lenni annak, hogy Szentgyörgyi fejében óriási mennyiségben volt "rendezett" tudás, ami éppen a rendezettségben különbözik a "rengeteg adattól", a "szecskától". A rendezett tudás olyan vázat ad, amelynek birtokában érdemes könyvtárba menni, anélkül ott is csak szecskát találunk. Tehát a "mit" kérdésére, Szentgyörgyi példáján olyasmit válaszolhatunk, hogy rendezett-rendszerezett tudást tanítsunk; megfordítva a tudásnak olyan rendszerét, egy olyan világképet, melybe aztán a részletek - Wikipediaból, vagy könyvekből-könyvtárból - már megtalálják a maguk helyét, ha éppen szükségünk van rá, vagy csupáncsak érdekel valami. Gondoljuk meg, van-e fogalmunk arról, hogy milyen lesz a világ 2070-80 körül, 60-70 év múlva, mire a mai iskolások 76 évesek lesznek. Fogalmunk sincs róla! Mégis olyan tudással kell az életbe elindítani tanulóinkat, hogy majd akkor is elboldoguljanak. A LLL természetesen egy nagyon jó dolog, de - egyrészt - a "mit" kérdésre nem ad választ, másrészt a tanulást is meg kell tanulni, és talán ez az iskola legfontosabb feladata. Ismerek olyan idősebb, szakmájukban ma is sikeresen működő szakembereket, akik állítják, hogy amit ma a munkájukban használnak, abból semmit nem az iskolában-egyetemen tanultak. Akkor mégis "mit" tanítottak nekik? Megtanították azokat az alapvető igazságokat, természettörvényeket melyek szerint a világ működik, melyek 70 év múlva is igazak lesznek, és amelyek rendszerét - mint vázat - természetesen a tudományok fejlődése, az új ismeretek tovább finomítanak. És miközben mindezt megtanították, egyben előkészítettek a LLL-re, megtanítottak tanulni.
Adrienn személyes anekdotáiról nekem is eszembe jutott egy igazán személyes, ez pedig a nagypapámról szól. Az ő esetében a generációk közötti „digitális szakadék” egyfajta áthidalásáról beszélhetünk. Nagypapám 40 év egy helyen töltött munkaviszony után nyugdíjba vonulva úgy gondolta, nem szeretne még unatkozni, így 57 évesen részt vett egy, a szakmájához kapcsolódó továbbképzésen, és munkavédelmi szakértő lett. Lettek is ügyfelei, ám a digitális világ berobbanása után a jegyzőkönyveit már nem írhatta kézzel, vagy írógéppel. Így vett egy asztali számítógépet, és nekikezdett az informatikatanulásnak. Van egy kis füzete a kezdetekről, ahová magának feljegyzett minden fontos tudnivalót, hogyan juthat el a már elmentett jegyzőkönyvekhez, és hogyan írhat újat. Ott kezdődött a dolog, hogy: „Kapcsold be a számítógépet a zöld gomb segítségével, majd várj, amíg betölt a Windows. Ezután bal alsó sarokban Start menüre katt az egérrel 1x jobb gombbal.” és így tovább. Persze a betűket is nagyon nehezen találta, így mindig nagyon sok ideig tartott neki, amíg a formanyomtatványt kitölti, sokszor kellett neki segítség. De aztán egyre jobban kezdett belejönni, felfedezni a számítógépet. Fotószerkesztő programokat szerzett be (mert másodállásban fotózott, először analóg, majd digitális fényképezőgéppel), elkezdte rendszerezni a fotóit, mappákat létrehozni egy-egy témának, azokat cd-re, dvd-re kiírni, egyre gyorsabban ment a gépelés is, illetve már nem kellett minden lépést a füzetben vezetnie. Két éve ezzel a kérdéssel fordult hozzám: „Mi az az ímél?” (Az egyik ügyfele kérte, hogy a jegyzőkönyveket az e-mail címére küldje el.) Így elkezdődött papus megállíthatatlan „cyberélete” is. :) Idén, 75 évesen, önszorgalomból regisztrált a facebookra, és most már úgy fogad, ha hazamegyek, hogy „Tetszett az a fotó, amit megosztottál, láttad, hogy lájkoltam?”
VálaszTörlésEz a történet egy pozitív példa lehet arra, hogy a generációk közti információs szakadék áthidalható, az új nyelvi kifejezések sem feltétlenül megtanulhatatlanok, csak rendkívül sok türelem, kitartás és idő kell az x generáció és a „baby boomer” generáció tagjaitól és persze az őket tanító y és z… generáció tagjaitól is. A másik következtetés, ami levonható, hogy a LLL feltehetően eddig is jelen volt az emberek életében, azonban valószínűleg nem volt ennyire lényeges pontja az életnek. Most azonban már azzá vált, hiszen a globalizálódó világban minden felgyorsult, információk tömkelege lep el minket nap mint nap, és a világ bármelyik pontjára elérhetünk, akár a villamosra várva. Ennek már nagyon sok pozitív és negatív aspektusáról volt szó, ezekre most nem térnék ki.
A fejlődés megállíthatatlan, eddig is az volt, csak lassabb ütemben. Nincs értelme tehát visszasírni a palatáblás időszakot, főleg ha van helyette tablet. (Most bevillant a fejembe egy kép, ahogy a 2080-ban majd a felnőttek azt mesélik a gyerekeiknek, hogy „Bezzeg a mi időnkben le kellett menni a közértbe tejért, és egy egész tabletet kellett magunkkal cipelni az iskolába”, – nyilván akkor már a hűtőn egy gomb megnyomásával rendelhetünk tejet, ha elfogyott, és egy kis személyi mikro chipből fogják 3Dben kivetíteni a tananyagot :) ).
A legfontosabb tehát, hogy a felnövekvő nemzedékek, és mi is megtaláljuk a biztonságot ebben a folyton változó világban. Ez pedig úgy a legkönnyebb, ha az otthonunkká tesszük. Fedezzük fel, ismerjük meg, rendezzük be, és használjuk okosan! Hiszen már nem csak egy életünk lehet. Lehet egy second is. :)
Thanks for sharing this amazing article
VálaszTörléspes university admission
direct admission in ms ramaiah institute of technology
direct admission in bms college of engineering
rv college of engineering admission through management quota